Az Új Színház hatalmas kockázatot vállalt, amikor színpadra vitte Márai Sándor divatművét.
A Gyertyák csonkig égnek agyonjátszott, túlrágott, nehéz darab, egy helyszínen játszódik és cselekménye a szereplők fejében játszódik. Lélegzetállító helyszínek és napos tengerpartok helyett helyett a lélek kusza kiismerhetetlen abszurd világában.
Napjainkban, sajnos már a színházi világban is, sokszor a látszat dominál. A látványosság és a szenzáció, mondjuk ki: a balhékeltés. Karizmatikus színészek helyett táncoló felcicomázott lovak és meztelenül rohangáló férfiak árasztották el a színpadokat. Van e egy ilyen világban helye egy elgondolkoztató, tömény és nehéz igazságokkal teli daraboknak? Lesz rá igény, "kereslet"? Szabad még gondolkozni, töprengeni? És ha igen, kiknek?
Pozsgai Zsolt 2005-ben már filmre vitte a kultikus darabot. Új Színházas rendezésével lekörözte saját filmjét.
Az idő múlásával Pozsgaiban láthatóan megérett a darab.
Amit csapatával ebben az icike-picike teátrumban Márai regényéből kihozott, nemcsak saját korábbi filmjét múlja fölül. Bizonyos percekben, felejthetetlen pillanatokban az előadás még Márainál is Máraisabb. Aki nem olvasta a könyvet, ne is tegye!
A darab jobb a regénynél-és ez ritka tünemény.
Helyey László Henrik szerepében élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Nemcsak megkapta a főszerepet, a lehetőséget, élni is tudott vele. Régóta nagyszínpadokon és ilyen fontos szerepekben lenne a helye. Helyey hozzáöregedett szerepéhez, mély keserű bölcsességgel töltve meg azt.
Alakításán látszik, hogy nemcsak játszik. Szenved a színpadon-szánalmas vonaglás helyett tökéletes büszke és művészileg profi módon. Szenvedni tudni kell... Mi magyarok ebben világelsők vagyunk. Sajnos mostanra szinte márcsak ebben. Minden más elveszett.
A darab főszereplője, "főhőse" az egyik mellékszereplő. A Ninit, Henrik sokat látott nevelőnőjét alakító Tordai Teri a kemény idős sokat szenvedett magyar asszony figuráját kelti életre. Kemény arccal, kurta mondatokkal és egy hatalmas frásszal, amit saját főnökének ad. Ő megteheti.
Ha Tordai Teri csak kimenne a színpadra és ráncos szoborszerű keménységű arcát mutatná meg, osztaná meg velünk, azzal is mindent elmondana.
A két öreg katona (Helyey László és Szabó Sípos Barnabás) gyűlöli és egyben imádja egymást. Izzik közöttük a levegő. A két színész annyira beleéli magát a szerepükbe, hogy a darab erejéig tényleg gyűlölik egymást.
A Gyertyák csonkig égnek a tiszta szeplőtelen férfiszerelem regénye. Is. Mert létezik ilyen és Pozsgai Zsolték bebizonyították: lehet ízlésesen beszélni róla. Finoman, érzéssel, de egyben bátran.
A látványért felelős Vankó Dániel minimális eszközökkel, díszlettel dolgozik. Mégis sikerül átadnia Henrik kastélyának, a főúri szalonok, a magyar arisztokrácia fojtott fülledt hangulatát. Hamis és álszent nosztalgia nélkül.
Az Új Színház premierjére valószínűleg még az örök kritikus Márai is beülne.
Lehet, sőt biztos, hogy a végén hümmögne egy kicsit. Mint mindig.
Szerintem egy kicsit irigykedne is.
